A mai nap annyira eseménytelenül zajlott, hogy már kezdtem aggódni, hogy mit fogok írni ide este. Nos, kár volt. Az élet nagy rendező és megoldotta, hogy legyen miről mesélnem.
Azzal kezdődött, hogy úgy éreztem mintha lázas lennék. Aztán elkezdtem szédülni. Gondoltam ennek a fele sem tréfa, mert Adama (ahol lakok jelenleg) maláriával fertőzött terület. Ügyelek arra, hogy lehetőleg ne csípjen meg egy szúnyog se. Háló alatt alszok, mindig hosszú pulóver van rajtam és rendszeresen irtom a szúnyogokat a szobában. A malária ellen nincs védőoltás, hanem gyógyszert kell szedni folyamatosan a megelőzés érdekében. Viszont durva mellékhatásai vannak. Nem ajánlott 2 hétnél tovább szedni, depressziót és hallucinációkat okoz. Szóval, nem szedem.
Mivel fúrásponton voltunk, gyorsan kocsiba vágódtunk és irány a kórház. Az egyetlen hely, amit el akartam kerülni Afrikában.
Két és fél óra autókázás után meg is érkeztünk. Szerencsére a kórház teljesen kihalt volt, én voltam az egyetlen páciens. Idris és Asu kísértek el.
Itt úgy működik az egészségügy, hogy legelőször kell, hogy legyen egy regisztrációs kártyám az adott kórházba. Amíg az nincs, hozzám se szólnak. Szóval a recepciónál regisztráltam magam az Adamai Központi kórházba. Ezután át kellett sétálni a kórház másik végébe, ahol egy nővér megmérte a vérnyomásom és a pulzusom. Ezután vissza a recepció mellé, ahol az orvos irodája volt. A doki kérdezgette a tüneteket. Ebben a beszélgetésben nagyon jól jött, hogy anno sokat játszottam a Pandemic című játékkal, ahol egy vírust kellett kitenyészteni majd rászabadítani az emberiségre. Tegye fel a kezét, akinek az aktív angol szókincsében benne a vannak a "nausea" vagy a "diarrhea" szavak...
A doki előírt egy csomó vizsgálatot és sétálhattunk vissza a recepcióhoz. A vizsgálatokat nem végzik csak úgy el, először ki kell fizetni. Fizetés után irány a vérvétel.
Itt vettek vért tőlem:
Amíg várakoztam, gyanakodva figyeltem a feliratokat és konzekvensen lobotómiát olvastam. Nem jó előjel. :)
Megjött a dokinéni, hogy vért vegyen. Nos, itt újabb tortúra következett. Sokan tudnak a nagyon akut tűfóbiámról. Véradáson is a sarokba vonultam és a plafont bámultam, hogy ne kelljen a tűre ránéznem. Itt muszáj voltam leküzdeni minden félelmem, mert azt ellenőrizni akartam, hogy steril tűvel dolgozik-e a néni.
Vérvétel után a vizeletminta következett. Elirányított egy wc-be, hogy ott megtölthetem a kis tégelyt. Bementem a wc-be és azt gondoltam, hogy itt még összeszedek másik 10 egzotikus fertőzést is, ezért a wc ajtóban állva töltöttem meg az edényt.
Ezután a kórház ellentétes oldalán még megmérték a lázamat, majd visszaküldtek a vérvételes laborhoz. Itt némi várakozás után megkaptam a leleteket és vissza kellett sétálni a dokihoz.
A doki mondta, hogy nem malária, hanem valami tífusz. Nem hastífusz, mert az ellen kaptam oltást. Valami másik fajta. Remek, köszönöm. Ez ellen nem lett volna oltás?
Mindegy, felírt némi antibiotikumot amit most szednem kell. A gyógyszer kiváltása is a sétálós procedúrával történik. A recepciótól nem messze van egy gyógyszertár. Beadtam a receptet, kiscsávó ráírt valamit, átsétáltam a recepcióhoz, kifizettem. Vissza a gyógyszertárba, papír vissza, kiscsávó ráírja, hogy kiadva a helyi ákombákom betűkkel és végül megkaptam a gyógyszert.
Így, hogy senki nem volt rajtunk kívül a kórházban, az egész procedúra másfél óráig tartott. Közben pedig szerintem legalább 4x körbejártuk az egész kórházat.
Most bevettem az összes előírt gyógyszert és megyek aludni, hátha jobban leszek holnapra. A legborzasztóbb az egészben, hogy az antibiotikum dobozára rá van írva, hogy véletlenül se igyak alkoholt. Így nincs ám esti sör... :(
hajrá!
VálaszTörlés